Bosznia-hercegovinai függetlenségi népszavazás

A bosznia-hercegovinai függetlenségi népszavazást az 1990-es első szabad választásokat és az etnikai feszültségek erősödését követően 1992. február 29. és március 1. között rendezték meg Bosznia-Hercegovinában. A függetlenséget erősen támogatták a bosnyák és boszniai horvát szavazók, míg a boszniai szerbek bojkottálták a népszavazást, de sokakat a boszniai szerb hatóságok is akadályoztak a részvételben.

A népszavazáson a szavazásra jogosultak 63,4%-a vett részt, és 99,7%-uk szavazott a függetlenségre. Március 3-án Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina elnökségének elnöke kikiáltotta a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság függetlenségét, a parlament pedig ratifikálta azt. Április 6-án az Egyesült Államok és az Európai Gazdasági Közösség elismerte Bosznia-Hercegovinát független államként, május 22-én pedig az új független államot felvették az Egyesült Nemzetek Szervezetébe.

Előzmények

1990 novemberében Bosznia-Hercegovinában megtartották az első szabad választásokat, amelyek során három nacionalista párt került hatalomra. Az Alija Izetbegović által vezetett Demokratikus Akció Pártja (SDA), a Radovan Karadžić által vezetett Szerb Demokrata Párt (SDS), valamint a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ), amelyet Stjepan Kljuić vezetett. Izetbegovićot megválasztották Bosznia-Hercegovina Elnökségének elnökévé, a Minisztertanács elnöke a HDZ-s Jure Pelivant, míg a Bosznia-Hercegovinai Parlament elnöke az SDS politikusa, Momčilo Krajišnik lett.[1]

1990-ben a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) szerb tisztjeiből és a JNA pszichológiai műveleti osztályának szakértőiből álló csoport kidolgozta a RAM tervet,[2] melynek célja a Szerbián kívüli szerbek megszervezése, az SDS ellenőrzésének megszilárdítása, valamint fegyverek és lőszerek előkészítése volt.[3] 1990-ben és 1991-ben a horvátországi szerbek, illetve a bosznia-hercegovinai szerbek Szerb Autonóm Területeket (SAO) hoztak létre azzal a céllal, hogy később egy Nagy-Szerbia létrehozása érdekében egyesítsék őket.[4][5] A JNA már 1990 szeptemberében vagy októberében megkezdte a boszniai szerbek felfegyverzését és milíciákba szervezését.[6] Ugyanebben az évben a JNA lefegyverezte a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Területvédelmi Erőit (TORBiH).[7] 1991 márciusára a JNA a becslések szerint 51 900 lőfegyvert osztott szét szerb félkatonai szervezetek, és 23 298 lőfegyvert pedig az SDS tagjai között.[6] 1991-ben és 1992 elején a szerb politikai ellenőrzés fokozása érdekében az SDS erőteljesen szerbesítette a rendőrséget.[7] Noel Malcolm szerint „Karadžić és pártjának lépései – [szerb] autonóm régiók kikiáltása, a szerb lakosság felfegyverzése, kisebb helyi incidensek provokálása, a folyamatos nacionalista propaganda, a szövetségi hadsereg „védelmének” kérése – pontosan megegyezett azzal, amit a szerbek korábban Horvátországban tettek. Kevés megfigyelő kételkedhetett abban, hogy itt ugyanaz terv működik.”[8]

1991. október 15-i ülésén a boszniai parlament, a RAM-tervről értesülve és attól megriadva,[8] a parlament újbóli megnyitása, Krajišnik bezárása és a szerb képviselők távozása után parlamenti frakciója segítségével jóváhagyta a „szuverenitási memorandumot”.[9] 1991. október 24-én az SDS megalakította a bosznia-hercegovinai szerb nép nemzetgyűlését, novemberben pedig népszavazást tartott a Jugoszlávián belül maradásról. Ezzel egyidejűleg kiadta az „Útmutató a bosznia-hercegovinai szerbek szerveinek szervezésére és tevékenységére rendkívüli körülmények között” című kiadványt, amely felszólította az SDS tisztviselőit, hogy hozzanak létre szerb önkormányzati testületeket és válságstábokat, biztosítsák a szerbek ellátását, és hozzanak létre kiterjedt kommunikációs hálózatokat.[10] 1992 januárjában a szerb nemzetgyűlés deklarálta a Bosznia-Hercegovinai Szerb Népköztársaság[11] kiválását a Bosznia-Hercegovinai Köztársaságból.[12] A boszniai kormány alkotmányellenesnek és önjelöltnek nyilvánította a népszavazást, melyet nemzetközileg sem ismertek el.[10]

A népszavazás és az elismerés

1991. december végén bosnyák és horvát politikusok arra kérték az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), hogy Bosznia-Hercegovinát, Szlovéniával, Horvátországgal és Macedóniával együtt szuverén nemzetként ismerje el.[13] Az EGK által felállított Választottbírósági Bizottság arra hivatkozva, hogy nem volt népszavazás, kezdetben megtagadta Bosznia-Hercegovina elismerését, miközben (többek között) megállapította, hogy Jugoszlávia felbomlása folyamatban van, és megállapodás nélkül köztársaságai belső határait nem lehet megváltoztatni.[14] 1992 januárjában az EGK úgy döntött hogy „nem tekinthető teljesen megalapozottnak Bosznia-Hercegovina népeinek azon akarata, hogy a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaságot (SRBH) szuverén és független államként hozzák létre”, és azt javasolta, hogy „az SRBH valamennyi polgára részvételével, megkülönböztetés nélkül tartsanak népszavazást”; ezt azonban nem lehetett normálisan megtartani, mert a szerb hatóságok megakadályozták népük részvételét.[15][16] Abban a hónapban Slobodan Milošević titkos parancsot adott ki, hogy a JNA összes Bosznia-Hercegovinában született tisztjét helyezzék át a Bosznia-Hercegovinai Szerb Népköztársaságba, és sorozzák be őket egy új boszniai szerb hadseregbe.[12] [17] Január 23-án az EGK Miniszterek Tanácsának elnöke João de Deus Pinheiro kijelentette, hogy ha a függetlenségről szóló népszavazás is jóváhagyja, az EGK elismeri Bosznia-Hercegovinát.[18]

A bosznia-hercegovinai parlamentben január 25-én tartottak vitát a népszavazásról, amely azzal ért véget, hogy miután a bosnyák és horvát küldöttek elutasították azt a szerb indítványt, amely szerint azt a még meg sem alakult Nemzeti Esélyegyenlőségi Tanács határozza meg, a szerb képviselők kivonultak. Miután a szerb parlamenti elnök, Momčilo Krajišnik megpróbálta elnapolni az ülést, az SDA tagja leváltotta az elnöki székből, és a népszavazás megtartására vonatkozó javaslatot az SDS távollétében fogadták el.[19] Mivel a népszavazás célja Bosznia-Hercegovinának a jugoszláv szövetségi államból kilépése, és szuverén állammá alakítása volt, megsértette a jugoszláv alkotmányt (mely szerint a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság parlamenti közgyűlése nem rendelkezett ilyen joghatósággal, és ezzel meghaladta a hatáskörét).[20] A jugoszláv alkotmány szerint Jugoszlávia határainak megváltoztatása lehetetlen volt az összes köztársaság beleegyezése nélkül.[21] A népszavazás a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság alkotmánya szempontjából is alkotmányellenes volt. Az alkotmány LXX. módosítása létrehozta a Bosznia-Hercegovina nemzetei és nemzetiségei közötti egyenlőség jogának gyakorlásával megbízott Nemzeti Esélyegyenlőségi Tanácsot. Mivel egy ilyen népszavazás közvetlenül érintette „a nemzetek és nemzetiségek egyenlőségének elvét” a Bosznia-Hercegovina státusáról szóló népszavazási javaslatot ennek a tanácsnak kellett volna megvizsgálnia.[22]

A Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság polgárai az 1992. február 29-én és március 1-jén tartott népszavazáson a függetlenség mellett szavaztak.[23] A függetlenséget erősen támogatták a bosnyák (boszniai muszlim) és boszniai horvát szavazók, míg a boszniai szerbek nagyrészt bojkottálták azt[24] vagy a boszniai szerb hatóságok akadályozták meg őket a részvételben.[15] Az SDS szerint a függetlenség azt eredményezné, hogy a szerbek „nemzeti kisebbséggé válnak egy iszlám államban”.[25] Ezért felfegyverzett irreguláris egységeivel megakadályozta az urnák kiszállítását, és bojkottra buzdító szórólapokat terjesztett,[26] de ennek ellenére a nagyobb városok szerb lakosainak ezrei megszavazták a függetlenséget.[27] A szavazás ideje alatt robbantások és lövöldözések voltak, melyek közül leginkább a szarajevói esküvői támadás vált közismertté.[28][29] A szavazók részvételi aránya 63,4 százalék volt, akiknek 99,7 százaléka a függetlenségre szavazott.[30] A népszavazás azonban nem érte el az alkotmányos, kétharmados többséget, mivel a szavazásra jogosultak mindössze 63,4 százaléka vett részt.[31] Március 3-án Alija Izetbegović kikiáltotta a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság függetlenségét és nyílatkozatát a boszniai parlament megerősítette.[32]

Március 4-én az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere James Baker sürgette az EGK-t Bosznia-Hercegovina elismerésére,[33] március 6-án pedig Izetbegović is nemzetközi elismerést kért .[26] Március 10-én az Egyesült Államok és az EGK közös nyilatkozatban állapodott meg Szlovénia és Horvátország elismeréséről. Abban is megállapodtak, hogy Macedóniát és Bosznia-Hercegovinát is el kell ismerni, ha Bosznia-Hercegovina „késedelem nélkül elfogadja azokat az alkotmányos rendelkezéseket, amelyek biztosítják e köztársaság békés és harmonikus fejlődését annak meglévő határain belül”.[33] Április 7-én az Egyesült Államok és az EGK független államként ismerte el Bosznia-Hercegovinát,[10][34] és április elején a nemzetközi közösség többi tagja is elismerte az országot.[35] Azon a napon a boszniai szerb vezetők kikiáltották is a függetlenséget, és államukat Szerb Köztársaságra keresztelték át.[26] Május 12-én a Boszniai Szerb Nemzetgyűlés elfogadta „A szerb nemzet hat stratégiai célját”; Radovan Karadžić azt mondta: „Az első ilyen cél a két nemzeti közösség szétválasztása – az államok elválasztása, azoktól az ellenségeinktől való elválasztás, akik minden lehetőséget felhasználtak, különösen ebben a században, hogy megtámadjanak minket, és akik folytatnák ezt a gyakorlatot, ha ugyanabban az államban együtt maradnánk.”[36] Május 22-én Bosznia-Hercegovinát felvették az Egyesült Nemzetek Szervezete tagjai közé.[36]

Következmények

Bővebben: Boszniai háború

Az elismerést követő egy hónapon belül megkezdődött Szarajevó ostroma, és az év végére a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) már Bosznia-Hercegovina 70%-át ellenőrizte.[37] A VRS-t Jugoszlávia, a boszniai hadsereget (ARBiH) pedig az újonnan létrehozott Horvátország, valamint az el nem ismert protoállam a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság támogatta.

A háború három évig tartott, összesen több mint 100 000 áldozattal. Különösen széles körű médiavisszhangot váltott ki a bijeljinai mészárlás, a srebrenicai mészárlás és a markalei mészárlások, melyek felhívták a nemzetközi közösség figyelmét a konfliktusra.

Jegyzetek

  1. ↑ Lukic & Lynch 1996, 202. o.
  2. ↑ Allen 1996, 56. o.
  3. ↑ Judah 2000, 170. o.
  4. ↑ Lukic & Lynch 1996, 203. o.
  5. ↑ Bugajski 1995, 15. o.
  6. ↑ a b Ramet 2006, 414. o.
  7. ↑ a b OREA 2002, 135. o.
  8. ↑ a b Lukic & Lynch 1996, 204. o.
  9. ↑ Toal & Dahlman 2011, 108. o.
  10. ↑ a b c Nettelfield 2010, 67. o.
  11. ↑ Nettelfield 2010 létrehozását., 67. o.
  12. ↑ a b Ramet 2006, 382. o.
  13. ↑ HRW 1992. augusztus, 18. o.
  14. ↑ Pellet 1992, 178, 185. o.
  15. ↑ a b Walling 2013, 93. o.
  16. ↑ Burg & Shoup 2000, 96. o.
  17. ↑ Silber & Little 1997, 218. o.
  18. ↑ Burg & Shoup 2000, 99. o.
  19. ↑ Burg & Shoup 2000, 105. o.
  20. ↑ Lauterpacht & Greenwood 1999, 140. o.
  21. ↑ Lauterpacht & Greenwood 1999, 141. o.
  22. ↑ Lauterpacht & Greenwood 1999, 141-142. o.
  23. ↑ EBESZ 1992. március 12., 19. o.
  24. ↑ Nettelfield.
  25. ↑ Toal & Dahlman 2011, 110. o.
  26. ↑ a b c Gow 2003, 173. o.
  27. ↑ Velikonja 2003, 238. o.
  28. ↑ HRW August 1992, 18. o.
  29. ↑ Sudetic 29 February 1992.
  30. ↑ EBE 1992. március 12..
  31. ↑ Halpern 2000, 107. o.
  32. ↑ Burg & Shoup 2000, 118. o.
  33. ↑ a b Burg & Shoup 2000, 101. o.
  34. ↑ Binder 1992. április 8..
  35. ↑ HRW August 1992, 20. o.
  36. ↑ a b Nettelfield 2010, 68. o.
  37. ↑ Hoare 2010, 126. o.

Források

Könyvek
  • Allen, Beverly. Rape Warfare: The Hidden Genocide in Bosnia-Herzegovina and Croatia. Ithaca: University of Minnesota Press (1996). ISBN 978-0-8014-4158-5 
  • Balkan Battlegrounds: A Military History of the Yugoslav Conflict, 1990–1995. Washington: Office of Russian and European Analysis, Central Intelligence Agency (2002). ISBN 978-0-16-066472-4 
  • Bugajski, Janusz. Ethnic Politics in Eastern Europe: A Guide to Nationality Policies, Organizations and Parties. Armonk: M. E. Sharpe (1995). ISBN 978-1-56324-283-0 
  • The War in Bosnia-Herzegovina: Ethnic Conflict and International Intervention. Armonk: M. E. Sharpe (2000). ISBN 978-0-7656-3189-3 
  • Caplan, Richard. Europe and the Recognition of New States in Yugoslavia. Oxford: Cambridge University Press (2005). ISBN 978-1-139-44551-1 
  • Goldstein, Ivo. Croatia: A History. London: C. Hurst & Co. (1999). ISBN 978-1-85065-525-1 
  • Gow, James. The Serbian Project and its Adversaries: A Strategy of War Crimes. London: C. Hurst & Co. (2003). ISBN 978-1-85065-646-3 
  • Halpern, Joel M.. Neighbors at War: Anthropological Perspectives on Yugoslav Ethnicity, Culture, and History. University Park, PA: The Pennsylvania State University (2000). ISBN 9780271044354 
  • Hoare, Marko Attila. Central and Southeast European Politics Since 1989. Cambridge: Cambridge University Press, 111–136. o. (2010). ISBN 978-1-139-48750-4 
  • Judah, Tim. The Serbs: History, Myth and the Destruction of Yugoslavia. New Haven: Yale University Press (2000). ISBN 978-0-300-08507-5 
  • International Law Reports. Cambridge: Cambridge University Press (1999). ISBN 9780521642453 
  • Europe from the Balkans to the Urals: The Disintegration of Yugoslavia and the Soviet Union. Oxford: Oxford University Press (1996). ISBN 978-0-19-829200-5 
  • Nettelfield, Lara J.. Courting Democracy in Bosnia and Herzegovina. Oxford: Cambridge University Press (2010). ISBN 978-1-58544-226-3 
  • Elections in Europe: A Data Handbook. Baden-Baden: Nomos (2010). ISBN 978-3-8329-5609-7 
  • Ramet, Sabrina P.. The Three Yugoslavias: State-Building and Legitimation, 1918–2005. Bloomington: Indiana University Press (2006). ISBN 978-0-253-34656-8 
  • Yugoslavia: Death of a Nation. New York: Penguin Books (1997). ISBN 978-0-14-026263-6 
  • Bosnia Remade: Ethnic Cleansing and Its Reversal. New York: Oxford University Press (2011). ISBN 978-0-19-973036-0 
  • Velikonja, Mitja. Religious Separation and Political Intolerance in Bosnia-Herzegovina. College Station: Texas A&M University Press (2003). ISBN 978-1-58544-226-3 
  • Walling, Carrie Booth. All Necessary Measures: The United Nations and Humanitarian Intervention. University of Pennsylvania Press (2013). ISBN 978-0-8122-0847-4 
Jelentések
  • (1992. augusztus 1.) „War Crimes in Bosnia-Hercegovina”. Human Rights Watch (HRW), New York 1.  
  • (1992. március 12.) „The Referendum on Independence in Bosnia-Herzegovina: February 29-March 1, 1992”. Commission on Security and Cooperation in Europe (CSCE), Washington D.C.. [2011. május 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. április 17.)  
  • Pellet, Allain (1992). „The Opinions of the Badinter Arbitration Committee: A Second Breath for the Self-Determination of Peoples”. European Journal of International Law 3 (1), 178–185. o. [2011. május 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1093/oxfordjournals.ejil.a035802. (Hozzáférés: 2023. április 17.)  
Újságcikkek
  • Binder, David. „U.S. Recognizes 3 Yugoslav Republics as Independent”, New York Times , 1992. április 8. 
  • Sudetic, Chuck. „Deaths Cast Shadow on Vote in Yugoslav Republic”, New York Times , 1992. február 29. 
  • Silber, Laura. „Bosnia Declares Sovereignty”, Washington Post , 1991. október 16. 

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) 1992 Bosnian independence referendum című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.